Varga Veron életregénye versben elbeszélve

Varga Rudolf író, költő legújabb, Varga Veron rokkája című – sorrendben a 36. – könyvének bemutatóján – február 20-án a II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtár központi épületében – rendhagyó módon nem az olvasóknak, hanem az olvasók a szerzőnek mutatták a kötet verseit. Az egykor Krasznokvajdán élt Varga Veron, a szerző anyai nagyanyja élettörténete kapcsán született Varga Rudolf-verseket saját olvasata szerint Balázs István előadóművész, Bereiné Vasas Andrea könyvtáros, Bereti Gábor könyvtáros, költő, Dobrik István művészettörténész, Fecske Csaba költő, Filip Gabriella könyvtáros, szerkesztő, Keglovics János tipográfus, Miklós Katalin könyvtáros, Tóth Tamás pedagógus és Varga-Somogyi Istvánné pedagógus adta elő. Az esten „megszólalt” maga Varga Veron is: az ELTE Geolingvisztikai Műhelyének köszönhetően felkerült a világhálóra az 1962-es nyelvjárásgyűjtés során készült hangfelvétel, melyen az akkor 71 éves asszony beszél a krasznokvajdai hagyományokról. Az irodalmi esten készült fotók itt láthatók.


Varga Veron, az egykor Krasznokvajdán élt asszony – a szerző anyai nagyanyja – száz versbe szedett  versszőtteséhez" Szarka István írt ajánló sorokat. „Feleim, mondom bizony, hogy így vagyunk itt. Igéző Veronkáról, Varga Rudi édesanyjának édes anyjáról van itten szó, e versregény éppen száz fejezetében – s rólunk, kik voltunk, vagyunk még, s leszünk talán.
A költő élőszóban, messziről indít: 'A megalázottaknál van az igazság. Ők őrzik a világszellemet.' A mű ekként fogan, az alkotó kihordja, s íme, megszüli. Mi pedig érteni fogjuk, szeretettel véve magunkhoz.
E vargarudolfi versregény elbeszélő drámai líra, a lírai életmű hosszúversei, könyvvé szerkesztett anyagai között valami eddig nem látott, valami más. Hogy micsoda is? Az már a hozzáértők dolga a messzi jövőben. Mienk az átélés, hogy általa mielőbb meggazdagodjunk.
A Varga-vers folytatta s folytatja tovább a megújulások útját öntörvényei szerint, önnön teljessége felé. A veleszületett erő, a megszerzett tapasztalat, a költői létezés szenvedélyes etikája visszaköszön Veronka rokkájának perdületében, vissza, az emberek ügyének szolgálatától a középre zárt külső forma zaklatott lebegéséig.
Kinézve a fejéből, így szól a költő: '... Veronkám, / anyám anyja, halhatatlan nagyanyám, / minden, mindenki elhagyhat, / csak te, te ne / … ígérem jó leszek … / … vedd le rólam a rontást!'
Úristen! Világ! Varga Rudolf, mi kell, mi kell még?”
                                                                                                                                                                                            Szarka István