Dárdai Pál: Dárdai Pál könyve

"Voltam első áldozó, hittem Istenben. Valamennyire még most is hiszek, de már nem úgy..Abban azonban biztos vagyok, hogy a sors akaratából jutottam el Pécsről Berlinig. Voltak buktatók, értek tragédiák, de mindig talpra álltam. Senki és semmi nem tudott megtörni, egyenes gerinccel járom az utam. Igaz, már rokkantnyugdíjasként...Huszonhárom voltam, amikor a Milan elleni BL-meccsen Demetrio Albertini csúnyán rácsúszott a jobb lábamra, onnantól fogva egy egészséges bokával játszottam le a karrierem. A pályán egyetlen hű társam volt: a fájdalomcsillapító... Még így is hatvanegyszer voltam válogatott, miközben 1999 őszén a Bayern is csábított. Karnyújtásnyira voltam attól, hogy megvalósítsam a gyerekkori álmom - az egyik este úgy feküdtem le, hogy elmegyek Münchenbe, ám másnap reggel már úgy keltem fel, hogy maradok Berlinben. Azóta is itt vagyok. Azt követően, hogy többszörös klubrekorderként visszavonultam, a Hertha vezetői a bokorból lesték, hogyan bánok a gyerekekkel kezdő edzőként. Amikor pedig nagy bajban volt az első csapat, azzal fordultak hozzám, hogy mentsem meg... Nem mondhattam nemet akkor sem, amikor Csányi Sándor felkért, hogy vegyem át a válogatottat. Miután kezet ráztunk, a hátsó ajtón kellett kilépnem, mert az elődöm az előszobában várt... Aztán minden úgy történt, ahogy ígértem, és negyvennégy év után kijutottunk az Eb-re! Gyakran kérdezik tőlem, mitől vagyok ennyire erős. A testvérem, Balázs az Édesapám karjaiban halt meg huszonkét évesen, Édesanyám addig emésztette magát fia elvesztése miatt, amíg menthetetlenül belebetegedett a bánatba. Hát attól vagyok ilyen erős, hogy mellettem van az Édesapám, a feleségem, Móni és a három fiam. Értük élek. Ha valakikben, bennük feltétlenül hiszek. És magamban." (Dárdai Pál)

UMFT