Heti mese: Móra Ferenc: A makk vitéz

Virágszemű Lenke húgom sírva-ríva fogadott a minap, ahogy az ajtón beléptem. Három babapohár tele lett volna a könnyével, úgy hullott. 

– Mit siratsz, csöppikém? – kérdeztem tőle.

 – A kontyos babámat siratom – búgta-zokogta, mint valami kis gerlice.

 – Ugyan mit siratsz rajta?

 – Azt, hogy már nincsen kontya. Mind leszedte a Hékám cica, míg én fölforraltam a tejet a babakonyhán. 

A Hékám cica ott kefélkedett a küszöbön. Eleibe tartottam a letépett babakontyot, de nem mutatott semmi bűnbánatot. Mindössze azt lehetett kiérteni a hunyorgásából:

 – Miért nem állított őrt a babája mellé, Lenke kisasszony!

 – No – mondom –, ha csak az a baj, állítunk ide mindjárt olyan páncélos vitézt, hogy egyszeribe a háztetőre szalad tőle a Hékám cica. Eredj csak, csöppikém, hozz egy marék makkot a nagy tölgyfa alól. Ilyenkor ősszel tele van az alja. Legyen közte vastagabb is, karcsúbb is, kis szakajtós is, meg olyan is, amelyikről már lekéredzett a kis szakajtó. 

Szaladt Lenke, hozta a makkot, én meg kitessékeltem egy- két fogpiszkálót a sótartóból, és elővettem a kisbicskámat. 

– No, Lencike, mindjárt készen lesz a makk-vitéz. Kész is lett, nem telt bele egy vajaskenyér-megevésnyi idő. Sisakban, lándzsásan, ahogy itt le van rajzolva, olyan peckesen  őrizte a babaszobát, hogy még a Viola kutya is megugatta. Nagyon derék vitéz ez a makk-vitéz, enni se kér, fizetést se kíván, mégis keményen állja a sarat.

Aki ki akarja próbálni a tudományát, a rajz szerint csináljon magának! 

 

PLUSZ EGY RÁADÁS:

 

Barabás Éva: Makkhullás

 Északról jön,
szalad a szél,
süvít, fütyül,
sokat mesél.

S mikor elmond
egy egy tréfát,
megnevetteti
a tölgyfát!

Kacagása a fát
megrázza,
s ettől van
a makk hullása!
UMFT