Heti mese: Gazdag Erzsi: A pisztráng és a patak

Hol volt, hol nem...Erdő alján, domb tövén fakadt egy kis forrás. Addig-addig mozgolódott, nyújtózkodott, míg erecskévé nem cseperedett. Akkor meg elkezdett gőgicsélni, mint az apróka emberfiak:

"Csepp-csepp, csobogó,

ugrándozni jaj, de jó!"

Ugrándozott, csacsogott, de beszédéből a csobogáson kívül semmi értelmeset nem tudtak kihámozni az emberek. Bezzeg megértette a pisztráng, aki egy napon egyenesen az égből pottyant az erecske lába elé, s azon nyomban beszédbe ereszkedett vele:

"Kérlek, kérlek erecske,

fogadj be az öledbe!"

Meglepődött az erecske, de meg is ijedt egyben. Tanakodott magában, miként fogadhatná be a halacskát, amikor maga is olyan picinyke? Így válaszolt hát a pisztrángnak:

"Kicsi vagyok magam is.

Kicsi még az ölem is.

De, ha elférsz idebe,

Kicsi pisztráng, gyere be!"

Nagyot ugrott örömében a pisztráng, és máris ott lelkendezett az erecske ölében.

-Honnan kerülsz hozzám?-kérdezte az erecske.

-Jaj, ne is kérdjed!- válaszolta a pisztráng. -Az aranyos patakban laktam én anyámmal és testvéreimmel. Ott táncoltunk kristálytiszta vizében ma is, amikor egy sötét árnyék hirtelen elfogta előlünk a napot. Nagy csobbanást hallottam, utána fájó szorítást éreztem. Rémülten döbbentem rá, hogy régi ellenségünk, Hosszúláb szorít a csőrében. Kiszakított otthonomból. Láttam még, amikor a víz kapuja összezárult utánam. Hosszúláb meg felreppent velem a fullasztó világba, a levegő tengerébe. Sírva fuldokoltam, kapkodtam az édesvíz után, már majdnem halálra vártam, amikor még nagyobb árnyék suhant fölénk. Suhogás, csattogás támadt körülöttünk. Ekkor megnyikkant hosszúláb, egész testében megremegett, fájdalmában kitátotta hosszú csőrét, én meg kiestem halálos szorításából. Most már tudom, hogy a sas szabadított meg engem. A sas, akinek árnyéka oly sokszor lebbent át az aranyos patak felett. Most lecsapott a rabló gólyára, és így estem én ide a te lábaidhoz.

-Milyen hosszú történeted van!-sóhajtott az erecske.

-Látod, én nem tudok semmit sem mesélni. Egész nap csak itt ugrándozok, botladozom, s közben versikéket mondok, de senki sem figyelt rám, rajtad kívül. Te vagy az egyetlen, aki megértettél, ezért is szerettelek meg mindjárt.

-Megszeretni valakit még nem minden!-mondta a pisztráng-,de barátokká válni és együtt maradni mindig, mindig... Ez az élet valódi értelme.

-Milyen szépen beszélsz!-mondta az erecske.-Beszélj csak olyan jó hallgatni szavaidat...

-No várj csak! Nem elég a beszéd, tennünk is kellene valamit! Most már ketten vagyunk, induljunk el együtt és keressük meg rokonainkat!

-A rokonainkat?-ámult el az erecske.

-Igen, a rokonainkat. Tán nem rokonod-e az Aranyos patak? Míly nagy lenne mindkettőtök öröme, ha egymásra találnátok! És akkor én is meglelném enyéimet.

-De hogyan? Miképpen? Elgondolni sem tudom-válaszolta az erecske csüggedten.

-Fogd meg a kezemet, vezetlek. -És máris nyújtotta egyik uszonyát.

-Jöjj velem bátran! Útközben figyelj! Figyeld meg, milyen hideg vízszagot hoz felénk a szél. Az Aranyos patak illata az, s ha meglegyinti az arcodat, akkor már hamarosan odaérünk. A hangját is meghalljuk. Messzire elhallatszik, amint a köveket csörgeti és kacag. Menjünk mindig a szél elébe, már nem lehet messze légy türelemmel!

-Vezess hát, szívesen megyek veled!-mondta az erecske.

Elindult a két jóbarát. Három nap, három éjjel mind csak az utat keresték. meg-megpihentek. El is fáradtak s énekeltek:

"Addig megyünk, addig járunk,

míg patakra nem találunk.

Mi a neve? -Aranypatak.

Ott laknak az aranyhalak."

Közben elállt a szél. No, most mi történjék? -Kérdezte az erecske.

-Éppen itt száll egy lepke. Megismerem két szárnyáról. Ott lakik az Aranyos patak partján. Mindjárt megkérdezem tőle, merre térüljünk, merre forduljunk.

A lepke nem kérette magát sokáig. Jókedvű lepke volt, versben felelt a pisztrángnak:

"Ott ahol a füzet látod,

hol a páfrány lehajol,

ott szalad az Aranypatak,

oda tartok, ott lakom.

Jer utánam fürge pisztráng!

Jer utánam kicsi ér!

Rövid az út már odáig,

Fáradságtok kicsit ér."

Megörült a pisztráng, még jobban az erecske. Útnak is eredtek nagy vidáman a lepke után. Vígságukban újra dalba kezdtek, akárcsak a kiránduló gyermekek, amikor céljukhoz közelednek.

"Csipp-csepp csobogó,

gyalogolni jó!

Addig megyünk,

míg nyomunkban

elolvad a hó!"

Meg kell mondanom, hogy csak a rím kedvéért énekeltek a hóról. Hiszen a hó már rég eltűnt. Szép zöldellő tavasz volt, s javában nyílott a nefelejcs az Aranyos patak partján, amikor megérkeztek. A lepke mindjárt leszállt egy nefelejcsre. Ott pihente ki az út fáradalmait. A pisztráng se szó, se beszéd, gyönyörű szaltóval vetette magát a patak habjai közé. Az erecske meghatottságában majdnem sírva fakadt. Susogott valami köszönésfélét barátainak, aztán fáradtan és boldogan hajtotta le fejét a patak ölébe.

 

UMFT