Heti mese: Fésüs Éva: A furfangos sündisznócska

Egyszer egy ordas farkas elindult erdőt keresni, amiben ő lehet az úr. Három nap, három éjjel csatangolt, mire talált egy kedvére valót. Nagyon szép kis erdő volt, sűrű bozóttal, vastag derekú fákkal, virágos tisztással, árnyas rejtekhelyekkel, csörgedező patakkal, és a csapásokon olyan lábnyomokkal, hogy a farkas megnyalta a szája szélét: 

 

— Ez aztán változatos étlap! Itt letelepszem! 

 

Igen ám, de a ravasz róka is erdőt keresett magának, és ugyanakkor érkezett oda, amikor a farkas. Őt a fűben fészkelő madarak hangja vonzotta oda, és kedvtelve nézegette az ígéretes kis sűrűséget: 

 

— Ez már döfi! Ez éppen nekem való! 

 

Meghallotta a farkas, mit motyog orra alatt a ravaszdi, és előtte termett. 

 

— Lassan a testtel, lompos farkú barátom! Ez az erdő az enyém! 

 

— Tiéd ám a tegnapi harmat! — felelte a róka. — Hiszen azt sem tudod, hány lépéssel lehet megkerülni. 

 

— Majd megszámolom! — így az ordas. — Ész dolgában téged is lepipállak! 

 

— Eredj csak — bólintott a róka, és amíg a farkas nekifogott az erdőkerülésnek, ő maga kifeküdt a napra sütkérezni, bolhászkodni. Éppen az utolsó bolhát csípte meg a bundájában, amikor a farkas lihegve, fáradtan, lógó nyelvvel visszaérkezett. 

 

— Pontosan ezer farkaslépés! — kiáltotta diadalmasan. 

 

— Az annyi, mint kétezer rókalépés — felelte nyugodtan a róka. — Micsoda? Hiszen te meg sem számoltad! 

 

— De kiszámítottam. A te farkaslépésed éppen kétszer akkora, mint az enyém. Tehát nekem kétszer annyit kellett volna lépnem, hogy megkerüljem ezt az erdőt, mint neked, csakhogy nekem kétszer annyi eszem is van, és inkább pihentem egyet a napon! 

 

Dúlt-fúlt az ordas, de nem akarta annyiban hagyni a dolgot. Annál inkább sértette hiúságát a róka szemtelensége, mert észrevette, hogy az erdő sűrűjéből egyre több őzpofácska, mókusszem és vadmalac kíváncsi orra kandikál elő. Azok bizony aggódva lesték, hogy mi lesz, mert a szép kicsi erdő az övék volt, mióta az eszüket tudták, és sem a rókát, sem a farkast nem kívánták bele úrnak.

 

A róka látta, hogy mérges a farkas, ezért hát gyorsan azt ajánlotta:

 

— Tegyünk még egy próbát, hogy melyikünk az ügyesebb!

 

A patakparton két vihartörte ág hevert. A róka gyorsan felkapta a vastagabbikat, átvetette a vízen úgy, hogy a másik vége éppen átért a túlsó partra, aztán fogta magát és átsétált rajta. Az ágat azután gyorsan maga után húzta.

 

— No, ezt csináld utánam! — kacsintott vissza ravaszul az ordasra.

 

Ez is valami? — kiáltotta hetykén a farkas, azzal megfogta a másik ágat, ugyanúgy átvetette a patakon, mint a róka, és nekilódult. Csakhogy az az ág sokkal vékonyabb volt, és alig ért rajta a patak közepéig, hatalmas reccsenéssel leszakadt a farkas súlya alatt.

 

Csöpögve, prüszkölve, dühösen kászálódott ki a partra, mialatt az erdő kukucskáló népe az oldalát fogta nevettében. Csak a róka forgatta álnokul a szemét:

 

— Igazán sajnálom, ordas koma, de remélem, most már belátod, hogy ez az erdő engem illet.

 

Ebben a pillanatban elődöcögött a sűrűből a kicsi sün.

 

— Ne hagyd magad, hatalmas farkas!

 

— Téged meg ki kérdezett? — kaffantott rá a róka.

 

— Senki, de ma reggel a szél megsúgta nekem, hogy egy nagy farkast háromszor akarnak lóvá tenni. Kétszer már megtörtént, mert ez a róka alaposan megfuttatott téged az erdő körül, azután megfürösztött a patakban. Nem igaz?

 

— Tyűh! — nagyot üvöltött erre haragjában a farkas. Hiába vonyított a ravaszdi, hogy egy szó sem igaz az egészből, már nyakon is ragadta, és úgy megrázta, hogy csak úgy porzott.

 

— Eressz el! — nyüszített a róka. — Tiéd lehet az erdő, én a tájékára sem jövök többet, mert te vagy az erősebb!

 

— Na, ez már beszéd. Hordd el az irhádat!

 

Nagyot nyekkent a róka, amint a farkas fogai eleresztették, aztán usgyi! . . . Meg sem állt a hetedik határig.

 

Nosza, örvendeztek egyet a kerek erdőcske lakói — de csak egészen keveset, mert hiszen még mindig ott volt a farkas. Fenyegetően, fogát vicsorgatva jelentette ki, hogy az erdő most már az övé, mindenki az alattvalója, és álljon előtte haptákban.

 

— Én nem tudok! — szólalt meg szepegve a sün. — Annyira lóg a bánattól az orrom.

 

— Teringettét, te talán nem örülsz annak, hogy mától kezdve én vagyok itt az úr?

 

— Dehogyisnem! Csakhogy a báránycombot, amit tiszteletünk jeléül át akartunk adni neked, én ügyefogyott, beleejtettem egy öreg fa odvába.

 

— Annyi baj legyen! — mondta mohón a farkas. — Hol az az odú?

 

— Ott ni! De alaposan bele kell hajolnod, mert nagyon mély!

 

A farkas nem kérette magát kétszer. Két lábra állt, és mindkét mellső lábával, fejével belemélyedt a fa sötét üregébe.

 

Hát, báránycombot egyet sem talált, de darázsfészket azt igen! Legalább száz mérges darázs zúdult fel azon nyomban, és csapott rá félelmetes zúgással a betolakodókra.

 

— Jaj nekem, mi ez? — ordított a farkas.

 

— Most tettek téged harmadszor lóvá! — kacagott a kis sün, és örömében ide-oda gurult, mint valami tüskés gombóc.

 

Az ordas megpróbált menekülni, de a dühös darázsraj felhőként követte.

 

Senki sem tudja, hogy hány darázscsípéssel úszta meg a kalandot, és azt sem, hogy meddig futott, mert a kis kerek erdőnek a tájékára sem mert jönni többé.

 

Őzek, mókusok, vadmalacok ujjongva táncolták körül a furfangos kis sünt, és azóta is mindennap vidáman játszadoznak a fák között, vagy a napfoltos tisztáson.

 

UMFT